„Kétszer mérj, egyszer vágj!” –tanították tudálékos ábrázattal az öreg vitorlázók annak idején, de azt nem mondták mit mérj kétszer.  Most megint disznó szerencsénk volt, valami csodával határos módon 4 méter magasság alá sikerült küzdeni a rakományt, ám eshetett volna másképp is. Akkor pedig mehettünk volna haza másik teherautóért …és az ilyen esetben valószínűsíthető sűrű öncsonkító szúrások után már nem érdekelt volna minket többé a hajó nőnemű volta.
 A negyed méter tévedés több tényező összeadódásával eshetett meg. Egyfelől a kocsi platója nem egyenes, és az utánfutó alja sem, mint kiderült.  Másfelől a hajó súlyától is függ mennyit engednek a rugók.  Az, hogy a talaj sem egyenes amikor mérünk a hajó körül először még senkinek sem tűnik föl, csak akkor kap jelentőséget amikor megkezdődik a küzdelem a centikért.  A hajó orra magasabban van vízszintes vízvonal esetén, és ez ad még néhány centi előnyt ha van mód a farát megemelni és ezáltal az orrát lejjebb juttatni. Végül jó ötletnek bizonyult a kövér szerszámos táskák –majd fél műhely- magunkkal hurcolása fél Európán át, mivel anélkül nem tudtunk volna vereteket leszerelni.
A kereskedő nem hitt nekünk. Hiába mondtuk, hogy mi ezzel vitorlázni akarunk és nem üzletelni, újra és újra ártatlannak tűnő keresztkérdésekkel próbálta kiugrasztani a nyulat a bokorból. Mire azonban felpakoltunk feladta rögeszméjét, és felsorakoztatott minket a teherautó mellet fényképezéshez. Bespájzolt  unokáknak dicsekvéshez őrült, kalandozó magyarokról készült képekből.

 

 

 

Először aggódtam, valahogy nem szokott az ember ekkora rakomány látványához, elég dermesztő volt békaperspektívából nézni –most már a kis Yaris-sal követtük a rakományt- amint a családi kassza úgynevezett „leszarási pénztartaléka” hajóvá reinkarnált formában berontott a hidak és egyéb akár végzetes skalpolásra alkalmasnak tűnő műtárgyak alá. Volt benzinkút mely fedele alá óvatos irányítással fértünk csak, pedig lényeges volt bejutni az olcsóbb üzemanyagért. Ez egy érdekes dolog, akár 50 Ft többletköltség is lehet, ha az ember autópályán tankol, és akár 80 Ft is az itthonihoz képest literenként.

 

 

 

Utunk legszebb alkuját visszafelé, ugyanott megszállva ahol odafelé aludtunk tehettük meg, a holland és a magyar rafinéria versenyéből a német került ki győztesen:
-53 Euró fejenként- vigyorgott a recepciós.
-Ez érdekes ,három napja ugyanitt még 25 Euró volt??? -álmélkodtunk.
-Ja! Interneten találtak meg? Akkor legyen  25.

 

 

A rakomány meg se moccant, a „Bohóc-Trans” profin talált utat és parkolóhelyet, kihasznált minden időnyerésre alkalmas lehetőséget. Amint kilencvennel, a szabályos kamionballagó sebességgel napokat követtük a hajót, érthetővé váltak a kamionosok szokásai. A német rendőrtől  rettegnek. Ott nincs pardon, előszedeti 30 napra visszamenőleg a sebesség-és vezetési időt mérő korongokat és ha hibát talál ezres egységekben gondolkodik. Száz kilométereken át versenyeztek velünk egyes kamionok, emelkedőn ők, lejtőn mi voltunk jobbak. Kő–papír-olló játék kitalálni melyik előzésnek érdemes nekivágni.

 

 

 Az utánfutó kerekeinek visszabűvöléséhez komoly csapatmunka kellet, a fixnek nem mondható rugózós platón fahasábokból kellett fél méternyi alátéthalmokat emelni egy már nem rögzített rakományon, de végül ez is összejött, honi talajt értünk.

 

 

Egy hónapig tanakodtunk mi legyen a hajó neve. A hajópapírokból útközben  kisilabizáltuk már az előző előtti tulaj is  „Red Shark” néven használta, és ennyire szerencsés fordulatokat megélő hajót nem mertünk átnevezni…meg végül is piros.

 

 

Szeles, havas útja során, a sok kalandban és disznó szerencsében kezdünk összeszokni Vele, a Piros Cápa  a telepen  tavaszt, no meg egy kis felújítást várva „ropogtatja a zabot”. Egy 11-est nagyon lehet szeretni -ki gondolná… Legszívesebben betolnám a karácsonyfa alá.